Tilosban csírázó ihlet

A nézők fölé boruló, felhőkkel szabdalt égbolt lassan sötétedik, a szél kellemes vízillatot lenget, a Vízi Színpadon már égnek a reflektorok; minden adott egy kellemes estéhez. A Cervinus Teátrum azonban – szokásához híven – nem elégszik meg azzal, hogy a látogató egy szimplán „kellemes” estét töltsön el az önmagában is emlékezetes helyszínen; elgondolkoztatni, megérinteni akar.

A felolvasó-színház eljárását követve a rendező először megismertet bennünket a – képzeletünkre bízott – térrel, ahol az előadás játszódni fog. Varga Viktor humorosan vezeti fel a darabot, néhány személyes információval is ellát a szerzővel kapcsolatban. Felolvasás ide vagy oda, feszes tempójú, jól gördülő jeleneteket láthatunk, melyek dinamikája egy-egy alkalommal törik csak meg a szövegkönyv jelenlétének köszönhetően.

„Az ablakokkal való visszaélés büntetendő cselekmény.” Kellően abszurd kiindulópont, mely feje tetejére állított helyzetekbe fogja sodorni szereplőinket az előadás során. A kertes házból panellakásba visszavonult házaspár, akik szeme világát elvesztett lányukat próbálják óvni az élettől, meghajlanak a legképtelenebb előírások előtt is. A Dósa Zsuzsa által alakított anya és partnere, Nádházy Péter jószándékú, szerethető, mégis nagyon befolyásolható szülőpárost alakítanak, akik a túlélésre játszanak. Az est folyamán komédiázásban Dósa Zsuzsa vitte a pálmát. Kevés színnel megírt szerepe ellenére a pánik valamennyi – és nem pusztán ötven –árnyalatát megmutatta, mindemellett egyszerűnek, de végtelenül jószívűnek láttatva az anyát, akinek háziasszonyi morgolódásai is szeretetből fakadnak. Nádházy Péter az eseményekkel sodródó, ritkán töprengő, szellemileg mégsem reménytelen apa-figurát hozott, akinek apátiáját a múltban átélt viszontagságok generálják. Az anya és apa szpartakiádjaiban valódi konfliktus születik, a második felvonás elején elhangzó vitájuk túlemelkedik a felolvasó-színházi előadás szintjén.

A családon élősködő pökhendi rokon, Adam bácsi az elnyomó rezsim egyszemélyes manifesztálódása a darabban: ő nem csak idomul, de magáévá is teszi a naponta változó rendeletek mögött meghúzódó ideológiai áramlatokat, és hosszas prédikációk keretében mérgezi velük az egyszerű család világképét. Adam bácsi egy igazi háromdimenziós figura – az általa ismert latin szállóigéket petárda módjára puffogtatja, mindenkit lenéz maga körül, közben hipochondriája csitítására egy jól menő gyógyszertár teljes árukészlete sem lenne elég. Benkő Géza számára valódi jutalomjáték ez a szerep, be is gyűjti a közönség elismerését. Nem a szőrszálhasogató jogászt mutatja meg, hanem mélyebbre szánt; a diplomás, de értelmiségi szintre nem emelkedett jogművelőt hozza, amilyennek maga a szerző is szánta Adam bácsi karakterét.

Az új generációt képviselő Annát és Andrejt Szemerédi Bernadett, valamint Polák Ferenc formálták meg. E két színésznek kevés lehetősége volt poentírozásra, cserébe a meg nem alkudó ifjúság magasztos makacsságának ábrázolása hárult rájuk. Kettejük tündéri párosa időnként kirántja az előadást a komédia sodrásából, tragikus momentumokat felvillantva.  Romlatlanok és szerelmesek, életük szinte puritán; alapvető szabadságigényük megsértése azonban felkorbácsolja bennük az ellenállást. A tiszta lélek szánnivaló naivitásával mennek a vallatásra és vállalják fel az „ablakrendelet” megsértését, még Anna is, aki egy baleset szomorú következményeként nyilvánvalóan nem bámészkodhatott ki az ablakon. Szemerédi Bernadett lankadatlan színpadi jelenléte kiemelendő, nem esik ki a vak lány szerepéből, a hitelesség kedvéért még a szöveget is memorizálta. Olyan szemléletesen beszél az általa elképzelt látnivalókról, hogy szinte fáj minden elfecsérelt pillanat, amikor nem értékelte az ember, hogy rendelkezik a látás képességével. Andrej – Polák Ferenc alakításában – ablaktilalom idején kizárólag ablakokat fest, majd addig ficánkol az ellenőrök hálójában, míg el nem éri, hogy bevigyék – a valaha bennünk volt, tinédzserkorunk alkonyán elvesztett énünket testesíti meg ő, akit titokban mindannyian szeretnénk visszaszerezni. A kihallgatásról érzelmileg-művészileg megtörve visszaérkező festő azonban már az ifjúság lehulló virága, tiltásban csírázó ihletét is elvették tőle.

Meg kell emlékezni az előadás két epizodistájáról a Varga Anikó, illetve Boronyák Gergely által alakított ablak-ellenőrök személyében, akik kellően ellenszenvesnek mutatkoztak. Varga Anikó érvelő, szószátyár, szónokló ellenőrt hoz, aki szájba rágja a dogmát. Partnere komor, hallgatag, veszélyes figura.

A darab nem a megszokott filmszerű eszmei szabadságharcot mutatja be az elnyomó politikai rezsim ellen. Olyannyira nem, hogy politikáról, közéletről, hatalomról egy szó sem esik, e helyett rendeletek, ablakok és kivizsgálások tartják izgalomban a panellakás lakóit. A szöveg bravúrja, hogy úgy beszél a kényes témáról, hogy még csak nem is utal rá. Egy kis (ablaktalan) világot teremt meg nekünk Karvas, ahol a gondolkodás veszély, a fantázia bűn, a csengetésre mindenki összerezzen. Véres jelenetek és nagy hőstettek nélkül éljük át „a rendszer” regnálása alatt félelemben elpazarolt mindennapok nyomasztó egyhangúságát. Az, hogy egy maroknyi ember az őrületig felingereli magát egy közönséges ablak ügyén – melyet a színészek nagyon jól ábrázolnak–, valójában nevetnivaló, nemdebár? Az ablakbontási jelenet, melyet a család kalákában végez (a dilettáns nagybácsi dirigál, az apa bont, az anya hordja a dögnehéz téglákat), az abszurditás magasságaiba emelkedik.

Peter Karvas tragikomédiája egy olyan kor lenyomata, amely az élet apró örömeit is objektív hasznosságuk alapján akarta megítélni – vagy még inkább egyszerűen megfosztani akarta az embert az örömtől.

Forrás: Cervinus Teátrum

szerző: Busa Réka

Fotó: Valló Zoltán